Harmadik évemet töltöm Pesten. Ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek, a tömegközlekedés ugyan jól kiépített, és a hiedelmekkel szemben teljesen élhető tud lenni, de nem az igazi számomra. Oké, van egy hangulata a hosszú metrózásoknak este, vagy végig villamosozni a kiskörutat egy nyári délutánon. Előbbinél a pár fáradt arc, a napi robot után hazafelé tartó emberek, a hangos, de egy után már csak monoton zaj, az egyhangú, rideg, nyomasztó környezet adja meg a fő irányvonalat, míg utóbbinál a melegben végigszaladó hideg szél, egy lenge ruhás lány, a körülöttünk lévő zsongás dob fel.
Korábbi posztok alkalmával már leírtam miért is döntöttem a kerékpár mellett, azt azonban akkor még nem tudtam, milyen is lesz mindez a gyakorlatban. Nem csalódtam.
Ugyan eddig alig pár hónapos gyakorlatom van a témában, talán mégis az a legkritikusabb időszak. Az első alkalommal mélyvízbe dobtam magam, az Üllői úton próbáltam meg begurulnu a Kálvin térre. Igen ám, de ezen a szakaszon nincs bicikliút, vagy sáv, a járda pedig keskeny, és forgalmas. Nem túl őszinte mosollyal haladtam hát eleinte, viszont félúton már fülig ért a szám. Kellemes tempóban a járda mellett tekertem, a legkisebb félelemérzet nélkül. Az autósok figyeltek, hibátlan volt tehát minden. Részlet kérdés, hogy a célnál a hátsó agy megszűnt funkcionálni, így visszafelé már lábon mentem, magam mellett tolva a Csepelt. Milliószor el is átkoztam, ám az első kirakatban vissza is szívtam mindent, még mindig szerelmes vagyok a színeibe, a formájába.
Azóta igyekeztem napi szinten tekerni valamerre, nem feltétlen konkrét céllal, csak a mozgás, az utazás miatt. Nincs tömeg, nincs mit lekésni. Esti gurulás a Hősök terére, bámészkodás a Duna parton, versenyzés a villamossal a körúton, vagy forgalomtól mentes suhanás Budán, teljesen mindegy, az élmény ugyanaz.
A szabadságérzet, a rugalmasság az autóhoz képest felbecsülhetetlen, nincs megközelíthetetlen hely. Ez szép és jó, de kár lenne elsiklani a fizikai tényezők felett. Egy sebességgel városban élmény a hajtás, pláne ha az ember a harmadikon lakik, ahová természetesen fel is kell cipelni a vasat. A combok égnek, a segg fáj, a tüdőről kár beszélni, pár sarokkal korábban már rég kiköptük. Ez persze egyéni kondíciótól függ, tehát idővel javul a kapacitás. Ráadásul az ember úgyis feszegeti a határait, hisz a Szent Gellért térről csak el kellene gurulni a Lánchídig, onnan pedig egy köpés a Városliget, satöbbi. Célba érni pedig kurvajó érzés, vállon veregethetjük saját magunkat, ma is kicsit többet mentünk.
A gyorsaságról pedig ne is beszéljünk. Én személy szerint a Klinikákról 2-3 percet verek a metróra a Kálvinig, a villamosok pedig nem jelentenek ellenfelet akár teljes körút távolságon is, egy jó útvonallal. Nincsenek megállók, illetve ami van az egy hirtelen ötlet szüleménye lehet, egy színpatikus pad, hídkorlát, teljesen mindegy, tőlünk függ hol fújunk pihenőt.
Ahol nincs bicikliút ott személy szerint én csak közúton megyek, itt maximum parkoló autókat, illetve kátyúkat kell kerülgetni. 10-ből 9 autós normális, de érdemes pár ujjat a fékkaron tartani ha torlódik a forgalom, a tükör ugyanis nagyot tud ütni, ha a gazdája nem néz bele.
Összegezve tehát beleszerettem mindebbe, mindenkinek ajánlani tudom hogy üljön nyeregre, és hajtson egyetemre, melóba, vagy csak úgy valamerre, az útvonal majd úgyis eldől...
