Kékóra

Fül-fejhallgatót be. Katt ide. Első állomás választ.

Kedd este van, valahol 7 után jár az idő. A Nap, hiába a korai tavasz már rég lent, a kék óráé most a főszerep. Meghatározhatatlan színben úszik a horizont, kék, sárga, csipetnyi zöld adja a gyönyörű összképet.

 Kint a város fényei már izzanak, sárgává vált minden utca, fényben úszik a Lánchíd, a Citadella, és a többi kiváltságos látnivaló. Több ezren vannak az utakon, de ez már nem az 5 órai csúcs, araszolás helyett kellemesen siklik a forgalom. Kit a család vár, más legszívesebben ágyba zuhanna, van aki számára csak most indul az élet. Rengeteg ember, millió gondolat, ezernyi feladat, folyamatos napvégi sóhaj.

Nyüzsög hát a város, de mint mondtam ez más. Este Pest új arccal mutatkozik, élettel teli nagyváros, zsongó központtal, sötét külső kerületi utcákkal, turistáktól hangos látványosságokkal.

Fáradtan robotol a metró a Népligetnél, hangosan tüsszent a busz az Oktogonon, lassan emelkedik a Sikló a várba. A Bem rakpart lassan kiürül, a kivezető utakon hömpölyög a forgalom, sok közlekedési lámpa befejezi szolgálatát mára, sárga villogással megy szabadságra.

A Margit hídon messziről hallhatóan morajlik a villamos, mellettük a napi robotból kitörő emberek futják le a napi távot, mások csak a kedvesükkel ülnek ki a partra, hisz az idő már megengedi az efféle időtöltést. Meleg nincs ugyan, a vékony kabát alá befúj még a hideg szellő, de a mínuszok ideje rég lejárt.

A Hősök terét két oldalról méltóságteljesen ölelik múzeumok, a téren pedig minden irányba megy valaki, gyalog vagy biciklivel, esetleg babakocsival, hisz belül sokadjára is jó érzés átszelni a teret, felnézni a lovasokra, belebámulni az Andrássyba.

Lassan beindul az élet az Erzsébet téren, a deszkások, bicósok már javában izzítanak, és egyre többen ülnek ki egy sörrel a padokra. Hiába, a jó idő visszahozza a nyüzsgést mindenhova.

Valahol a kilencben, a Nagyvárad környékén megfáradt családanya igyekszik haza, kicsit feszülten fordul be egy mellékutcába, szívéről hatalmas kő esik le, mikor azt kihaltnak látja. Sárgán pislákol az házak közé kifeszített öreg lámpa, a szél néha belekap, így az lágyan ringani kezd. Kellemetlen szag terjeng a levegőben, a rehabilitáció nem mindenhova ért még el.

Kőbányán egy fiatal srác húzza fel a kapucnit, csörgő hátizsákkal indul útra, a frissen szerzett kincsekkel, pár festékszóróval. Az elsődleges célpont a vasúti töltés beton fala, késő éjjel esetleg bepróbál egy vagont is, de egyre szigorúbban őrzik azokat, az ifjú writter pedig még nem elég tapasztalt.

A Baross utca környékén fáradtan dől hátra a székébe a parkolóőr. Nemrég tért vissza az őrjáratból, a tűzfalak szegélyezte birodalmában minden rendben. Beteg neon lámpa fényénél szisszen a sör, hidegen csúszik le az első korty. Kint üvegtörésre kapja fel a fejét, de ez ott megszokott, így hamar legyint rá.

A Körúttól pár sarokra két idős hölgy beszélget, évek óta egy háztömbben laknak, és az unokákkal mindig történik valami izgalmas, így a bevásárlás után mindig jut idő a trécselésre. Nem értik a modern ketyeréket, a szomszédba pedig nem rég költözött a szomszédba egy segítőkész fiatal pár. Kicsit visszaidézik a gyorsan elsuhanó fiatalságukat.

Taxihullám hömpölyög Ferihegyen, béka honol a Vekerle egyforma utcáin.

Mérgező kormot köp a busz Újpesten, majd nehezen feszül neki a nyomvályúktól szegélyezett útnak. A kocsma lassan megtelik a szokásos társasággal, jönnek az első körök, kezdődik a meccs. Micsodagólsanyikámazanyádpicsájátadjálegysört.

Csepelen egy gépsor leáll, fáradt munkások igyekeznek ki az üzemből, átadva a helyüket az éjszakai műszaknak. Morajló méhkas az ipari telep, amire monstrumként mered rá a paneldzsungel.

Pesterzsébeten füstölő kerékkel rajtol egy Civic, a kékben úszó beltérben az önjelölt versenyző szeme mereven figyeli a fordulatszámmérőt, a motor iszonyatos ordítás közepette eléri a nyolcezredik fordulatot. Kuplung rúg, váltó ránt, kuplung vissza, gáz a padlón. Az autó beleszáguld a semmibe, távoldó morajlását csak a sarkon posztoló jard szirénája töri meg.

Fent budán csend van. A méregdrága villák árnyékában tér haza a családapa. Meredek kaptatókat mászik meg az autó, a némaságot pedig a garázsajtó emelkedése töri meg. Messzebb a panoráma fenséges, távol a nyüzsgés, a város hangja összeolvad egy tompa morajlássá. Monoton izzik fel a jelzőlámpa a Széchenyi-hegyi torony tetején. Onnan nézve elérhetetlennek tűnik a város, az élettel teli lüktetés, a szél borzolta lombokon túl nincs is más hangforrás. A kék ég feketére vált, az este menetrendszerűen megérkezett.

Celebration Day

Volt pár évtizede egy baromi nagy léghajó, ami elég látványosan lezuhant az első útján. Ez persze közel sem ünnep, viszont ezen hajó képe is megtalálható a címben is szereplő film (pontosabban koncertfilm) képkockáin. Oda pedig azért került, mert egy világhírű jelkép. A Led Zeppelin jelképe. Minden fontos (vagy kevésbé fontos) infót könnyen megkapunk róluk a neten, nem is szeretnék onnan kopizni, azt megteheti mindenki önszorgalomból. Istenek, legendák, művészek. 

De mi is ez az ünnep dolog? Egy 2012-ben kiadott film, főszerepben a Zeppel. Vége a frappán (vagy nem) rövidke mondatokkal (és zárójelekkel), jöjjön a lényeg.

2007-ben adott a zenekar egy koncertet, Ahmet Ertegun emlékére a londoni O2 Arénában. Ezt tizensok kamerával rögzítették, majd röpke 5 év után kiadták. A világ, a zeneipar, az Olümposz istenei lefosták a bokályukat, teljesen jogosan. Az Urak úgy úgy játszottak,hogy arra nehéz szavakat találni, még a huszadszorra másolt videókról is süt az energia, az élet, az a plusz, amiről ma a legtöbb zenész csak álmodik, vagy megpróbál letölteni ájfonra. Itt viszont nincs ájfon, van viszont 4 ember, 4 hangszer, és tehetség. Nem is kell több. Örömzenélés ez, melytől felpezsdül a vérünk, vigyor ül a szánkra. Személyes kedvencekként kiemelném (meglepő módon) a Stairway to Heavent, a Kahsmirt, és a kevésbé felkapott No Quatert.

Nehéz ilyenről kulturáltan írni, talán nincs is értelme, cserébe itt mindenki meglesheti miről is beszélek: 

Rájddösztrít

Harmadik évemet töltöm Pesten. Ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek, a tömegközlekedés ugyan jól kiépített, és a hiedelmekkel szemben teljesen élhető tud lenni, de nem az igazi számomra. Oké, van egy hangulata a hosszú metrózásoknak este, vagy végig villamosozni a kiskörutat egy nyári délutánon. Előbbinél a pár fáradt arc, a napi robot után hazafelé tartó emberek,  a hangos, de egy után már csak monoton zaj, az egyhangú, rideg, nyomasztó környezet adja meg a fő irányvonalat, míg utóbbinál a melegben végigszaladó hideg szél, egy lenge ruhás lány, a körülöttünk lévő zsongás dob fel.

Igen, ezek kellemes, vagy legalábbis emlékezetes pillanatok, ugyanakkor ott van a tömeg reggel/este, és ez az utazó közönség sem mindig a legjobb formáját hozza. Késések, felesleges kapkodás, a mozgás teljes hiánya.

Korábbi posztok alkalmával már leírtam miért is döntöttem a kerékpár mellett, azt azonban akkor még nem tudtam, milyen is lesz mindez a gyakorlatban. Nem csalódtam.

Ugyan eddig alig pár hónapos gyakorlatom van a témában, talán mégis az a legkritikusabb időszak. Az első alkalommal mélyvízbe dobtam magam, az Üllői úton próbáltam meg begurulnu a Kálvin térre. Igen ám, de ezen a szakaszon nincs bicikliút, vagy sáv, a járda pedig keskeny, és forgalmas. Nem túl őszinte mosollyal haladtam hát eleinte, viszont félúton már fülig ért a szám. Kellemes tempóban a járda mellett tekertem, a legkisebb félelemérzet nélkül. Az autósok figyeltek, hibátlan volt tehát minden. Részlet kérdés, hogy a célnál a hátsó agy megszűnt funkcionálni, így visszafelé már lábon mentem, magam mellett tolva a Csepelt. Milliószor el is átkoztam, ám az első kirakatban vissza is szívtam mindent, még mindig szerelmes vagyok a színeibe, a formájába. 

Azóta igyekeztem napi szinten tekerni valamerre, nem feltétlen konkrét céllal, csak a mozgás, az utazás miatt. Nincs tömeg, nincs mit lekésni. Esti gurulás a Hősök terére, bámészkodás a Duna parton, versenyzés a villamossal a körúton, vagy forgalomtól mentes suhanás Budán, teljesen mindegy, az élmény ugyanaz. 

A szabadságérzet, a rugalmasság az autóhoz képest felbecsülhetetlen, nincs megközelíthetetlen hely. Ez szép és jó, de kár lenne elsiklani a fizikai tényezők felett. Egy sebességgel városban élmény a hajtás, pláne ha az ember a harmadikon lakik, ahová természetesen fel is kell cipelni a vasat. A combok égnek, a segg fáj, a tüdőről kár beszélni, pár sarokkal korábban már rég kiköptük. Ez persze egyéni kondíciótól függ, tehát idővel javul a kapacitás. Ráadásul az ember úgyis feszegeti a határait, hisz a Szent Gellért térről csak el kellene gurulni a Lánchídig, onnan pedig egy köpés a Városliget, satöbbi. Célba érni pedig kurvajó érzés, vállon veregethetjük saját magunkat, ma is kicsit többet mentünk. 

A gyorsaságról pedig ne is beszéljünk. Én személy szerint a Klinikákról 2-3 percet verek a metróra a Kálvinig, a villamosok pedig nem jelentenek ellenfelet akár teljes körút távolságon is, egy jó útvonallal. Nincsenek megállók, illetve ami van az egy hirtelen ötlet szüleménye lehet, egy színpatikus pad, hídkorlát, teljesen mindegy, tőlünk függ hol fújunk pihenőt. 

Ahol nincs bicikliút ott személy szerint én csak közúton megyek, itt maximum parkoló autókat, illetve kátyúkat kell kerülgetni. 10-ből 9 autós normális, de érdemes pár ujjat a fékkaron tartani ha torlódik a forgalom, a tükör ugyanis nagyot tud ütni, ha a gazdája nem néz bele.

Összegezve tehát beleszerettem mindebbe, mindenkinek ajánlani tudom hogy üljön nyeregre, és hajtson egyetemre, melóba, vagy csak úgy valamerre, az útvonal majd úgyis eldől...